Bibliaolvasás:
"Törekedj viszont az igazságra, a hitre, a szeretetre, a békességre azokkal együtt, akik tiszta szívből hivják segítségül az Urat. Az ostoba és éretlen vitatkozások elöl térj ki, tudva, hogy ezek viszálykodást szülnek. De az Úr szolgája ne viszálykodjék, hanem legyen barátságos mindenkihez, tanitásra alkalmas és türelmes, aki szelidséggel neveli az ellenszegülőket, hátha az Isten megadja néki egyszer, hogy megtérve, megismerjék az igazságot és felocsúdjanak az ördög csapdájából, aki foglyul ejtette őket, hogy akaratát teljesitsék." (2 Tim 2, 22b-26)

Alapige: "... Bizony, mondom néktek, számot kell adnia ennek a nemzedéknek." (Lk 11, 51b)

Békesség néktek, Testvéreim az Úrban! Kedves franciaországi magyarajkú református hívek!

A rohanó élet kényszeritő törvényei mindannyiónkat megviselnek: testileg, lelkileg, elfáradunk. Elfáradunk az események özönében és megfásulunk a gondok és tennivalók égig érő súlya alatt. Eljöttünk, hogy hit dolgaival foglalkozva, kiszabaduljunk a közönyösség börtönéből és kiépitsük a szeretetkapcsolatokat. Történelmünk két nagy meghatározó eseménye küszöbén, úgymint az 1956-os október 23-i gyász és a 400 éves reformáció október 31-i emlékünnepe között emlékezünk. Az első nemzeti feltámadásunk magvetése lett, a második pedig magyar református önazonosságunk meghatározója. Mi jelképesen és ténylegesen közösséget vállalunk ezzel a nemzettel, amely a keresztyénség sajátos magyar arcát, kegyességét és egyházi gyakorlatát képviseli. Újra keressük az egybetartó szálakat és a közös gyökereket. Fenntartva önállóságunkat és jellegzetességünket, vágyakozva fordulunk a szellemi -lelki-hagyománybeli és anyanyelvi egységeink felé a Kárpátmedence minden irányába, ezzel is erősítve elsősorban saját önazonosságunkat és megmaradásunkat.

Ha visszalapozunk a múlt emlékkönyvébe jó cselekedeteink nyomait keresve, lemérhetjk, hogy milyen lelki értékekkel gazdagodtunk, mivel gyarapitottuk lelki kincseinket, vagy mit vesztettünk el azokból. Milyen szomorú ez a lelki leltár, ha összehasonlitva a korábbi évtizedek eredményeivel kiderül, hogy szegényebb lett... Hogyan tudunk majd erről elszámolni Urunknak, aki előtt legkedvesebb a másokon segitő szolgáló szeretet, akikkel az Úr azonosítja magát. Most visszatekintve cselekedeteinket mérlegelő felelősséggel, tartsunk szükséges önvizsgálatot a jövő épitéséért fáradozó erőfeszitéseinkhez. Ez az "élet leltár" legyen alapja annak a lehetőségnek, amely egyfajta újrakezdést - formálást, folyamatos reformációt biztosit mindenütt az újarcú Európában.

Nagy szétszórtságban élő reformátusoktól nem kiván tőlünk Urunk erőnket meghaladó cselekedeteket, "csak" a szeretet diktálta szolgálatot: mindenkitől csak annyit, amennyit erejéhez mérten megtehet bajbajutott embertársaink és hitünk cselédei fölkarolására. A kérdés tehát csupán az, hogy mi nyugateurópai reformátusok együtt, vagy ki-ki a maga útján próbálkozik-e? Jelenünk szomorú és sötét: ami fény van benne, az isteni kegyelemből sugárzik ránk. Elesettségünk egyik alapvető oka széttagoltságunk. Minden egyébb gyengeségünk, gyarlóságunk és bajunk ebből származik. Igyekezvén szabadúlni a terhektől, vajon nem újabb terhet vettünk-e magunkra, az elszakadás terhét? Elérhetetlen távolságban élni egymástól itt nyugaton: a "Divide et impera" kormányzati elve szerint ami újabbkori történelmi örökségként maradt ránk a bukott rendszer és a néhai Állami Egyházügyi Hivatal oly sikeres gyakorlata szerint, ami nem csak az anyaországi testvéreinkre, de itt nyugaton is, keményen megpecsételte az emberek közötti viszonyt. Isten mindeneket megkülönböztetve egybeszerkeszt: integrál. A Sátán pedig szétszór, szétzilál: dezintegrál, majd mindent összezavarva, káoszt okoz és uniformizál. Isten integrál, de nem uniformizál* Isten, aki a különbözőségünket alkotta, a lehető legszemélyesebben megkülönböztet, majd mindeneket egybeszerkeszt a Krisztusban: azaz a legegyetemesebben integrál. A Sátán túlhangsúlyozza és összeférhetetlenné teszi a személyes motívumokat. Igy az egy személyiséget is szétszaggatva, dezintegrálja az embert, annak legkisebb közösségétől kezdve - a családot, a gyülekezetet, egész felekezetet, sőt a nemzetet. Az egyén ezután a Sátán teremtette káoszban uniformizálódik: emlékezzünk csak a kommunista diktatúra éveiben érvényes internacionalizmusra, melynek következményeként Európa ma oly keserves zsoldot fizeti a nacionalista, nemzeti tisztogatást szorgalmazó háborúk halottjaival és elüldözött millióival.

Az Isten szeretet - aki pedig nem képes Isten szeretetében integrálódni, az sátáni hatások alatt uniformizálódik. Ma mégis úgy tünik, hogy nemcsak a magyar reformátusságban, de egész nemzetünkben kétségkivül meglevő hatalmas lelki energiák nagyobb mértékben állnak a testvérharc, politikai- és nem utolsó sorban felekezeti türelmetlenség, mint a közös épités szolgálatában. Ugy érzem, ismét történelemről van itt szó, amely kegyetlenül el szokott bánni velünk. Meg tudunk-e most birkózni az előttünk álló feladatokkal - vagy ez lesz utolsó próbánk a végső eljelentéktelenedés előtt?

A különjárás magában véve lehet, hogy nem is rossz, de, ha nem képességeink kifejezésére, Istentől való elrugaszkodásunk eszköze lesz, akkor az a magam utam járása szerinti dezintegráció. Magunkban senkik vagyunk, kevesen vagyunk és eltününk a népek tengerében. De, egymás kezét fogva, ízesen magyarúl énekelni és ígét hallgatni együtt a nyelvi közösségen belül, tradiciót ápolni magyarúl, hit kérdése: integráció. Amikor a franciaországi magyar protestánsok jövőjére gondolok, tudom, hogy nyilván nem rajtunk áll a magyar Szolgálat sorsa - az Isten itéletének vagy gondviselésének ügye. De hitvallásunk nem mentesit a felelősség alól. Most rajtunk múlik mégis, úgy mint a gépkocsivezető döntésén a megállás, vagy továbbmenés kezdeményezése. Szerintem két jószándéknak kell találkoznia, mely saját magát kritikailag is tudja látni: egyrészt a hivatásos egyháziak (lelkészeink) részéről, másrészt a világiak (presbiterek és egyháztagok) felőli kezdeményezésnek. Adott helyzetünkben akár hűség, akár együgyűség jelzőivel, de zsúfolt nyomorúságunkból meg kell a kiutat keressük. Ez pedig szerintem a szolgálat és a krisztusi szeretetbeli megbocsátás lehet. Féltő szeretettel aggódó, nyílt, viták és a másik álláspontját méltányolni képes, hitükben szilárd, de nem bigott szolgatársak párbeszédjére van most nagy szükség.

A Nyugateurópai Magyar Református Szolgálat, melynek méltatlan bár, de hivatalos világi képviselőjeként állok előttetek: a magyar református lelkigondozás letéteményese a nyugateurópai hatalmas méretű szórványban. A munka hivatalosan 1944-ben kezdődött Nagy Sándor volt bukaresti esperes irányitásával. Áldott emlékű püspökünk Dr Ravasz László, az Egyetemes Konvent lelkészi elnöke nevezete őt ki vezető lelkésszé (7876/1944 iratcsomó). Ennek a munkának továbbépitésére az Egyetemes Konventtől 1946-ban újból megbízást kapott. Nagy Sándor és közvetlen munkatársai országokként állandó magyar református egyházi szervezetet teremtettek (Szórványban Élő Magyar Református Egyház) melynek jogutódja az európai keretszervezetté 1957-ben alakult Szolgálatunk. Célunk a magyar nyelvű igehirdetés és lelkigondozás fenntartása Ez, elsősorban protestáns, ökuménikus és magyar. Szolgálatunk a zsinat-presbiteri elv alapján történő református hagyományok továbbvitelére hivatott. Felbecsülhetőleg a nagy nyugat-európai szóványban - 10 ország területén, kb. negyed millió magyar él, akik közül feltehetöleg legalább 80.000 a református. Atyánkfiainak kb. 40 - 50 lelkész állhatna rendelkezésére, de közülük alig egy tucatnyi végzi főállásban az anyagilag egyre sorvadó magyar szolgálatot s jó, ha a hivek 1 - 5 %-át bekapcsolhatjuk.

A pünkösdi Lélek a bűn által okozott válaszfalak leomlását jelzi. Miközben tehát kérjük Isten Szentlelkének megújitó erejét, figyeljünk arra, hogy képességeinket és lehetőségeinket felzárkóztassuk - ne a különválás és különcködés önzése, hanem a rajtunk múló egység, integráció - a kézfogás - zászlaja alá! Ezért nem lehet kétséges, hogy nyugateurópai jelenünkben való helytállásunk meghatározza a sorsunkat, jövendőnk felől való reménységünket és bizonyságunkat. Jelenünkben nyilván csak akkor érzzük jól magunkat, ha valahol otthon vagyunk. Annak nem következménye hanem előfeltétele viszont a krisztusi hitből táplálkozó vallás és vállalás. A mi magyar reformátusságunkhoz tartozásunk nem kötődik tájegységhez, vagy országhatárhoz, ezért lettünk a Magyar Reformátusok Világszövetségének egyik alapitó tagjává. Európaszerte közösen élünk és dolgozunk evangélikus testvéreinkkel, akik 1957-ben a KÉMELM-ben (Külföldön élő magyar evangélikus lelkigondozók munkaközösségében) tömörülve, testületileg szervezett testvéri kapcsolatot tartanak velünk és ezideig négy alkalommal közös teológiai konferenciát tartottunk. Megkérdezhetnénk, hogy a református és evangélikus egyház Isten országában vetélytárs, utitárs, avagy munkatárs? Az elsőt határozottan tagadnunk kell, a másodikat kevesellenünk. Közös múlt és közös jelen köt össze bennünket. A kiválasztás az utitársra, a szolgálatra és a testvérülésre vonatkozik. S ebben munkatársaknak kell lennünk. Vajon nem kötelességünk-e egymással karöltve, jelenünkkel így sáfárkodva, az ökumenizmusban megtalálni közös jövőnket? Nincs egyház, nincs diakónia, nincs emberszolgálat ökuménia nélkül, ám ezt úgy kell gyakorolnunk, mint akik tudjuk, hogy szolgálatunk nem hiábavaló az Urban!

Nyugateurópai reformátusságunk meghatározója az Ige fényében az, hogy a magyar szórvány-reformátussághoz való tartozásban Isten teremtő és gondviselő akaratát látom. Nem én választottam ezt a népet a magam számára, hanem Istentől ajándékként kaptam. Nem véletlen azért az, hogy az életet Isten akaratából a magyar népem java iránti felelősségben is éljem. A református magyarsághoz való tartozásnak nem szabad korlátnak lennie köztem és felebarátaim: más népek, fajok és az emberiség között. Mind az öntelt soviniszta nacionalizmus, mind a saját népem iránti kötelességről megfeledkező kozmopolitizmus a bűn rontása az életnek ezen a területén. Mint népünk református polgára egyúttal tagja vagyok az egyetemes keresztyén egyháznak - ez a kettő egymás mellett fut és mégis más síkban és keretben. A nemzeti kérdés krisztusi megfogalmazását valljuk: "Nincs zsidó, sem görög... mert ti mindnyájan egyek vagytok a Jézus Krisztusban" (Kol 3,11; Gal 3,28; Ef 2,11-18) és a keresztyének "kettős állampolgárságára": "A mi országunk a mennyekben van... polgártársai vagyunk a szentekek..., nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük" (Fil 3,20; Zsid 13,14; Ef 2,19). A bűn dezintegrál, a népek közötti feszültségeket eredményező és szembeállító ereje Krisztusban elveszti hatalmát. A pünkösd a bűn által okozott válaszfalak leomlását jelzi: integrál. Az anyanyelven megszólaló igehirdetés reformációs örökségünk ugyan, de elsősorban a megértés eszköze. Igy a keresztyénségen belül Krisztus és evangéliuma az a tartalmi kötelék, amely sokkal erősebb a formai és a nyelvi különbözőségeken túl összekapcsol a világon bárhol élő keresztyénekkel. Sőt a missziói elkötelezettség tudatában, minden néppel integrál. Nagy szészótságban élő reformátusok létkérdése, hogy együtt, vagy ki-ki a maga útján próbálkozzék? Dezintegráltan, külön külön - vagy integráltan: egymással közösen Nyugateurópában és együtt, önazonosságunkat megtartva, a nemzeti egyházak kebelén belül biztosítva jövőnket.

A legjellegzetesebb diaspora életet élt zsidóság után, nyugati legnagyobb szórványként mi magyarok következünk. Igaz viszont az, hogy a történelem folytán a magyar sohasem volt diaspora nép. Ha leszakadt belőle egy rész, az hamar el is veszett. Az európai nagy szétszortságban élve nehéz a távolságok leküzdése a keretmeghatározó szükséges anyagiak szűkössége mellett. Ezt tetézi a közelmúlt két gondja: először az, hogy félévszázadon át hiányzott az országhatárokon túlra terjedő összetartó erő: az élő összeköttetés fenntartása - a lelki kapcsolat az anyaország és földgolyónk reformátusságával. Másodszor pedig az, hogy a diaspora magyar öntudata nem elég erős, tulságosan érzelmi és nem eléggé értelmi. Nem szigorúan igei megalapozottságú céltudatos elzárkózás és elkölönülés az idegen világ felszívó erejével szemben pedig kihalásra itélt gettó keletkezését eredményezi. A Trianon óta eltelt 8 évtizedben tulajdonképpen "az Úristen csodálatos kegyelme és gondviselése, hogy még nincsen végünk". Puszta létünk: a megtartásnak a bizonyítéka! S ez a megtartás még sem tőlünk van! Minket nem a magunk, nem őseink érdemei, se a múlt dicsősége, sem törvények és még csak nem is áldott emlékű lelkipásztoraink tartottak meg. Ez a megtartás a kegyelmes Isten ajándéka, az a kegyelem, amely nem cselekedetekből van, hogy senki ne kérkedjék (Ef 2,8-9)! Beszámolhatunk olyan mérhető eredményekről, amely rendszeres összejöveteleinkben nyilvánúlnak meg; az 1991-es Világtalálkozón való részvételünkről, amikor is alapító tagja lettünk a Magyar Református Világszövetségnek. E kezdet után, meghivásunkra 1991-ben teológiai konferencián a svédországi Lundban elöször láttuk vendégül a Kárpátmedence 10 küldöttét, akik utaztatását az anyaországi Egyház kisbuszai tették lehetővé. Nyugateurópa és a Kárpátmedence reformátussága közötti kétoldali lelki vérkeringés helyreállitását szolgáló konferenciánkra elöször Sárospatakra "tért haza" Szolgálatunk 1992-ben. Alig két hete, pedig, pont itt Franciaoszágban találtuk meg azt a legkisebb közös nevezőt, amely az új szolgálati alapszabályzatunk elfogadásával újrafogalmazta önazonosságunkat és szétszakíthatatlan ígényt támasztott európai integráltságunkra. Feladatunk, hogy Isten iránti engedelmességben élve, népünk javára s az elsorvasztó bűn elleni harcban kötelességet teljesítsünk. Ennek feltárásához és kezeléséhez csak akkor tudunk hozzájárulni, ha azt alázattal és bűnbánattal tesszük, szakadatlanul keresve és bevallva saját bűnrészességünket, kegyelemért könyörögve.

Némi szorongással jöttem közétek, mert gondjaink megoldására irányuló erőfeszítéseinknél nem veszíthetjük szem elől, hogy erejünket összeroppanthatják a próbálkozások aránytalanúl súlyos terhei. A folyamatos reformáció állandó megújulásra sarkalló szükségességéből kiindúlva hangsúlyozom, hogy sorsszabta új felelősségünkről nemcsak szolgatársainknak, de egykor az Úristennek kell számot adnunk! Mert azért szórt szét a magvető, hogy mindenütt a magyar református keresztyéni hit gyökerezzék meg és teremjen sok gyümölcsöt. Jézus amikor a farizeusokhoz és törvénytudókhoz szól a Lukács evangéliumából idézett szakaszban, sorozatos "jaj néktek"-kel kezdi a mondanivalóját. Távol legyen tőlem az összehasonlitásnak még csak az árnyéka is! De a számadás előtti időkben a ránkzúdulható "jaj néktek" sorozata figyelmeztet bennünket, ha az Igétől elhajlással, nem Atyánkhoz igazodással és nem hittel - bizalommal alkotunk.

Változást, változtatást kivánunk mindannyian: ez öröm, de a felesleges buzgalommal optimizmusra nem vagyok hajlamos. Mai Igék az egyházi és gyülekezeti élet vonatkozásaiban Istentől elhívott bizonyságtevésünk rugalmasságából születő megoldásokra szólit fel. Nem a világot kell megváltoztatnunk imáinkkal: csupán magunkat - és akkor talán a világ is megváltozik. Igaz, a világból kevesen vagyunk mi. Azonban - hitünk letéteményeseiként is: közös anyanyelvi kultúránk és keresztyén erkölcsünk hatására megváltoztathatjuk magunkat. Talán olyan változást idézhetünk elő - éppen azzal, hogy együtt szolgálunk, - de olyan személyek bekapcsolásával munkálkodva is, akikkel végül kitéphetetlen erkölcsi igényt nevelünk. Keressük egymást kinyújtott kézzel és ne az ítélet lelkével. Közelitsünk egymáshoz, döntsünk felelősséggel. Tudatositsuk sokféleségünket és igy fogadjuk el egymást, együtt azon az úton, amely Istenhez vezet egy nyelven, de sokféle helyről. Az Íge magyarul szól hozzánk és nem hagyott el minket, legyen ez a mi erősségünk.

Ha most a franciaországi magyar lelkigondozáson belüli helyzetre tekintünk, bár okunk lenne a bánatra és kedvtelenségre, de a korábbani szétzilálási - dezintegrációs folyamat után - most hiszem, hogy előbb-utóbb hasznositható lehetőség kinálkozik. Reformációs örökségünk arra a kreativitásra ösztönöz, amely a rossz hagyományokkal való szembeszállás merészségét adva, megtartja a jókat, a Biblia örökérvényű tanait. A nézeteltéréseket és sérelmeketet lehet ugyan agyonhallgathatni, vagy felnagyítva konzerválni. A belső béke megteremtése mégis több sikerrel kecsegtet, ha egyszerűen hátat forditunk a többszörösen kompromittált múltnak. Bár a realitásokkal számolva, tudom, hogy nem lehet mindent egy csapásra megváltoztatni. Pillanatnyi adottságainkat nem túlbecsülve, a megbeszélés és a cselekvő hozzáállás, tevékeny, épitő jellegű válaszkeresés lehet a megfelelő kiút. A kitartó evangéliumi párbeszéd Európai megoldásokat szorgalmaz a belső viszonyok rendezésekor, hogy a külső gondok megoldásához hozzáláthassunk. Ezért egyenes, reális és becsületes emberi gesztus egymás köszöntése: "békesség néked!" Jó lenne ezt szem előtt tartani. Bizok, mert Jézus maga biztat bennünket: "Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja mit tesz az ura; titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam néktek (Jn 15,15). Nékünk adja Jézus az alkotás lehetőségét és örömét. Éljünk hát az alkalommal, alkossunk együtt! Az nem baj, ha külön utakon járunk, de haladjunk egy irányba. Kezdjük azzal, hogy ha nem is támogatjuk, legalább ne gáncsoljuk egymást.

Testvérim, áljunk hát egy emberként elő és csináljuk együtt, amig erőnk és lehetőségeink engedik. De azon túl is, ha egymás kezét kénytelenek lennénk is elengedni, akkor is Isten kezét fogjuk és épitsünk, mert a szétverés és rombolás - a dezintegrálás nem ránk bizattatott! Együtt, egységesen, integráltan a franciaországi magyar reformátusok közös jövőjéért! Legyetek egybetartozók, egymással egybeforrott gyülekezet Isten országa dicsőségére, nemzetünk építésére és egymás szolgálatára. Ámen.

Ima Gondviselő Urunk, köszönjük a mostani alkalmat, hogy egymás kezét foghatjuk és kinyújtott kezedbe kapaszkodhatunk. Hisszük, hogy szereteted a kereszt alatt roskadozónak, a tövissel koronázottnak, megalázottnak és sirónak vigaszt ad és nem hagy egyedül. Légy áldott útmutatónk jelenünkért és jövőnkért való aggódásainkban. Adj bölcsességet, tisztességet és bátorságot segiteni abban a munkában, hogy e világban szétszórt nemzetünk nemessé és kedvessé váljék. Adj a döntésekkor bölcsességet, hogy tudjuk mi a helyes és kérünk meg nem alkuvó bátorságot, hogy cselekedjük is azt.

Kérünk, töltsd meg igéd tartalmával a benned bizó pásztorok és pásztoroltak szivét, hogy Téged jól szolgáljunk. Azért szórtál szét - vetettél el minket más talajokba, hogy azokban is: a búza vetőmag maradjon és száz annyit is teremjen. Hogy: kenyér legyen belőle. Áldd meg magvetéseidet Európaszerte és a vilában. Áldj meg bennünket, mindörökké.
Ámen.

Igehirdetés 1993. okt 24-én Párisban